Hát, egyszer volt, ha volt, volt egyszer egy teknős. Ha már van, úgy vélem, illene
nevén nevezni. E kedves jószágnak a neve Dr. Gyeplős Ferenc volt. Kérdezhetnéd tőlem,
hogy mégis mit kezdett azzal a doktori címmel, hol doktorkodhatott reggeltől estig? Hát
bizony ő volt az Állatok szocialista köztársaságának elnöke. Ez egy apró ország volt valami
dél-amerikai esőerdőben. Az ott élő állatok alapították. Voltak itt majmok, meg kígyók, meg
kolibrik, meg békák, meg gepárdok, meg pókok, meg tukánok, meg még Isten tudja mik. Na
meg persze voltak a teknősök. Ők voltak a vezetők. Na persze nem azért, mert olyan marha
okosak lettek volna, dehogy is. Nem is azért, mert ők lettek volna a legbátrabbak, de még csak
nem is a szépségükért, mert az is pont annyi volt bennük, mint lószarban a vitamin.
Egyvalamit azonban nagyon tudtak: hazudni. Úgy hazudtak, mintha könyvből olvasták volna.
Még a pislogásuk sem volt igaz. Idővel összehozta őket a sors, így politikai párttá alakultak.
Így lettek ők a TSZP, azaz a Teknősök Szocialista Pártja.

Ennek az élére került Gyeplős urunk, mert ő tudott a legjobban hazudni. Hazudott
reggel, éjjel meg este. Számára teljesen világos volt, hogy amit mond, az nem igaz. Külön
listája volt arról, hogy kinek mit mondott aznap, nehogy legközelebb véletlen igazat mondjon.
Az szégyen lett volna az egész teknősségre nézve.
Történt egyszer, hogy Gyeplős úr betért a Víz-utcába (így hívták az egyik patakot).
Hatalmas békanépség fogadta őt, mindenki örült a vezérnek. Mindenki csak úgy hívta, hogy
az állatok igazmondó juhásza. Ki lehet találni, kinek jutott eszébe eme nemes elnevezés.
Bár a beszéd gyorsan ment neki, a végtagok összehangolt mozgásával történő
helyváltoztatást soha nem hamarkodta el. Rá biztosan lehetett mondani, hogy „úgy igyekszik,
majd lefekszik”. Olyan lassú volt, mint az ólommadár.
Odakiáltott hozzá az egyik béka:
– Mondja Gyeplős bá’, hogy áll az ország mostanában?
– Nem látja milyen bőség van jóember? Ne kérdezzen már csacsiságokat. –mondta nagy
elégedetten az elnök.
Azt hozzá kell tenni a dologhoz, hogy szamarak nem voltak az esőerdőben, szóval a bőség
mellett még ez sem volt igaz.
– Jaj, hát látom már!
Dehogy látott az semmit, olyan vak volt mint a bányaló.

A vén teknős pártülésre tartott, mivel el kellett dönteniük egy bűnös majom sorsát.
Szerencsétlen állat tisztában sem volt vele, hogy mit tett. De mivel én tudom, így most elmondom nektek. Ez a kedves jószág véletlenül a kelleténél több virágport szívott fel
szaglószervén keresztül. A virágpor hatására, és persze a véletlennek köszönhetően, majom
urunk megkerülte az evolúciós törvényeket, és magáévá tett egy tukánt. Manapság ezen már
senki nem csodálkozik el egy olyan világban, ahol az ekitől még a polipok is ölelkezni
akarnak.
Mielőtt bárki megijedne, jelentem, a tukán jól van, bár tojni nemigen fog többet.
Visszatérve a majomhoz, látszólag megbánhatta bűnét, mivel olyan bús volt, mint a
kárvallott cigány. Gondolkodtak az urak, mi legyen a vádlottal. Etessék meg a
krokodilokkal? Csípessék össze a pókokkal? Dobják be a tengerbe?
Végezetül ennél sokkal rosszabb sorsra jutott a szerencsétlen. Elhelyezték Gyeplő úr
anyósa mellé gondozóként. Hozzá kell tenni, hogy az időpont pont ideális volt, hiszen az
elődöt pont azelőtt egy nappal kellett elvinni a bolondok házába. Nem is volt ez csoda,
annak az asszonynak szokása volt ötpercenként megkérdezni, hogy hol a teknője, pedig
mindvégig ott volt rajta. Ha azt mondták neki, hogy rajta van, nem hitte el. Meg kellett hát
keresni. Normális ember pedig nem keres olyat, ami már megvan. Így hát minden
normális egyén lassan nem normálissá vált, és még álmukban is a teknőt keresték.
A majmot elvitték, hogy azt a csöppnyi eszét, amit egyszer egy banánevő versenyen
nyert, most elvegye tőle egy vén teknősasszony. Bár addig nem volt nős, most egyből tek-
nős lett. Innen is kívánok neki sok sikert és jó egészséget.
Bár ez nem volt publikus, a pártülésnek volt egy másik, talán ennél is fontosabb ügye,
mégpedig a teknősviadal meghirdetése.
Különleges eseménynek számított ez, mivel csak minden tizenöt évben rendezték meg,
hogy addig cserélődjön a generáció, és könnyebben lehessen manipulálni a tömeget. A
teknősviadal szabályai roppant egyszerűek voltak: tulajdonképpen egy hazudozóverseny
vette kezdetét a hivatalban lévő elnök és a második leghazugabb párttagnak (akit ebben az
időszakban társai csak Kamusztafának neveztek). Egymás szemébe kellett mondaniuk a
világ legnagyobb baromságait. Mindent lehetett mondani, csak nem volt szabad igaz
legyen. Az számított nyertesnek, aki a világ legnagyobb hazugságát ejti ki a száján.
A nagy izgatottság közepette még aznap meg is tartották. Ferenc és Kamusztafa csak
úgy dobálóztak a nagy mondásaikkal, amikkel azelőtt még a népet is etették. Persze azért
voltak finomabbak is, csak hogy elejét vegyék a véletlen igazmondásnak. Voltak kicsit
gyerekesebbek, mint például „az ég lila” meg „a hold fekete”, majd jöttek az olyan,
tényleg hatalmas baromságok mint „Az 5G terjeszti a koronavírust.” és „A holokauszt
nem történt meg.” című mondatok.

Amikor már a román gazdaság sikereit pedzegették, Gyeplős úrban hirtelen megállt az
ütő. Érezte, hogy bizony vesztésre áll, kezd kifogyni a kamuraktár. Arra gondolt, életében
először megpróbál igazat mondani, és méltósággal távozni az elnöki pozíciójából. Mire
ezt kigondolta, ellenfele már Szent István és Harry Potter titkos rokoni kapcsolatait
feszegette.
Az öreg teknős erőt vett magán, és elkezdte zárómondatát:
– Én egy demokratikusan megválasztott elnök vagyok, a vagyonomat pedig
becsületesen és tisztességesen szereztem. –mondta nagy büszkeséggel.
Szegény pára. Egyszer próbált igazat mondani, akkor sem sikerült. Eme szavak hallatán az
egész gyűlés egyszerre nevetett fel, mivel ekkora böszmeséget még soha nem hallottak.
Persze olyan böszmeséget még ország nem csinált, mint amilyet ők csináltak akkor már
századik éve.
Az elnök úr maradt a pozíciójában, azóta is gyakorolja az igazmondást.
Persze úgy elég nehéz, ha az ember neve Gy-vel kezdődik és Ferenccel végződik.