Hát, egyszer volt, ha volt, volt egyszer egy teknős. Ha már van, úgy vélem, illene
nevén nevezni. E kedves jószágnak a neve Dr. Gyeplős Ferenc volt. Kérdezhetnéd tőlem,
hogy mégis mit kezdett azzal a doktori címmel, hol doktorkodhatott reggeltől estig? Hát
bizony ő volt az Állatok szocialista köztársaságának elnöke. Ez egy apró ország volt valami
dél-amerikai esőerdőben. Az ott élő állatok alapították. Voltak itt majmok, meg kígyók, meg
kolibrik, meg békák, meg gepárdok, meg pókok, meg tukánok, meg még Isten tudja mik. Na
meg persze voltak a teknősök. Ők voltak a vezetők. Na persze nem azért, mert olyan marha
okosak lettek volna, dehogy is. Nem is azért, mert ők lettek volna a legbátrabbak, de még csak
nem is a szépségükért, mert az is pont annyi volt bennük, mint lószarban a vitamin.
Egyvalamit azonban nagyon tudtak: hazudni. Úgy hazudtak, mintha könyvből olvasták volna.
Még a pislogásuk sem volt igaz. Idővel összehozta őket a sors, így politikai párttá alakultak.
Így lettek ők a TSZP, azaz a Teknősök Szocialista Pártja.

Ennek az élére került Gyeplős urunk, mert ő tudott a legjobban hazudni. Hazudott
reggel, éjjel meg este. Számára teljesen világos volt, hogy amit mond, az nem igaz. Külön
listája volt arról, hogy kinek mit mondott aznap, nehogy legközelebb véletlen igazat mondjon.
Az szégyen lett volna az egész teknősségre nézve.
Történt egyszer, hogy Gyeplős úr betért a Víz-utcába (így hívták az egyik patakot).
Hatalmas békanépség fogadta őt, mindenki örült a vezérnek. Mindenki csak úgy hívta, hogy
az állatok igazmondó juhásza. Ki lehet találni, kinek jutott eszébe eme nemes elnevezés.
Bár a beszéd gyorsan ment neki, a végtagok összehangolt mozgásával történő
helyváltoztatást soha nem hamarkodta el. Rá biztosan lehetett mondani, hogy „úgy igyekszik,
majd lefekszik”. Olyan lassú volt, mint az ólommadár.
Odakiáltott hozzá az egyik béka:
– Mondja Gyeplős bá’, hogy áll az ország mostanában?
– Nem látja milyen bőség van jóember? Ne kérdezzen már csacsiságokat. –mondta nagy
elégedetten az elnök.
Azt hozzá kell tenni a dologhoz, hogy szamarak nem voltak az esőerdőben, szóval a bőség
mellett még ez sem volt igaz.
– Jaj, hát látom már!
Dehogy látott az semmit, olyan vak volt mint a bányaló.

A vén teknős pártülésre tartott, mivel el kellett dönteniük egy bűnös majom sorsát.
Szerencsétlen állat tisztában sem volt vele, hogy mit tett. De mivel én tudom, így most elmondom nektek. Ez a kedves jószág véletlenül a kelleténél több virágport szívott fel
szaglószervén keresztül. A virágpor hatására, és persze a véletlennek köszönhetően, majom
urunk megkerülte az evolúciós törvényeket, és magáévá tett egy tukánt. Manapság ezen már
senki nem csodálkozik el egy olyan világban, ahol az ekitől még a polipok is ölelkezni
akarnak.
Mielőtt bárki megijedne, jelentem, a tukán jól van, bár tojni nemigen fog többet.
Visszatérve a majomhoz, látszólag megbánhatta bűnét, mivel olyan bús volt, mint a
kárvallott cigány. Gondolkodtak az urak, mi legyen a vádlottal. Etessék meg a
krokodilokkal? Csípessék össze a pókokkal? Dobják be a tengerbe?
Végezetül ennél sokkal rosszabb sorsra jutott a szerencsétlen. Elhelyezték Gyeplő úr
anyósa mellé gondozóként. Hozzá kell tenni, hogy az időpont pont ideális volt, hiszen az
elődöt pont azelőtt egy nappal kellett elvinni a bolondok házába. Nem is volt ez csoda,
annak az asszonynak szokása volt ötpercenként megkérdezni, hogy hol a teknője, pedig
mindvégig ott volt rajta. Ha azt mondták neki, hogy rajta van, nem hitte el. Meg kellett hát
keresni. Normális ember pedig nem keres olyat, ami már megvan. Így hát minden
normális egyén lassan nem normálissá vált, és még álmukban is a teknőt keresték.
A majmot elvitték, hogy azt a csöppnyi eszét, amit egyszer egy banánevő versenyen
nyert, most elvegye tőle egy vén teknősasszony. Bár addig nem volt nős, most egyből tek-
nős lett. Innen is kívánok neki sok sikert és jó egészséget.
Bár ez nem volt publikus, a pártülésnek volt egy másik, talán ennél is fontosabb ügye,
mégpedig a teknősviadal meghirdetése.
Különleges eseménynek számított ez, mivel csak minden tizenöt évben rendezték meg,
hogy addig cserélődjön a generáció, és könnyebben lehessen manipulálni a tömeget. A
teknősviadal szabályai roppant egyszerűek voltak: tulajdonképpen egy hazudozóverseny
vette kezdetét a hivatalban lévő elnök és a második leghazugabb párttagnak (akit ebben az
időszakban társai csak Kamusztafának neveztek). Egymás szemébe kellett mondaniuk a
világ legnagyobb baromságait. Mindent lehetett mondani, csak nem volt szabad igaz
legyen. Az számított nyertesnek, aki a világ legnagyobb hazugságát ejti ki a száján.
A nagy izgatottság közepette még aznap meg is tartották. Ferenc és Kamusztafa csak
úgy dobálóztak a nagy mondásaikkal, amikkel azelőtt még a népet is etették. Persze azért
voltak finomabbak is, csak hogy elejét vegyék a véletlen igazmondásnak. Voltak kicsit
gyerekesebbek, mint például „az ég lila” meg „a hold fekete”, majd jöttek az olyan,
tényleg hatalmas baromságok mint „Az 5G terjeszti a koronavírust.” és „A holokauszt
nem történt meg.” című mondatok.

Amikor már a román gazdaság sikereit pedzegették, Gyeplős úrban hirtelen megállt az
ütő. Érezte, hogy bizony vesztésre áll, kezd kifogyni a kamuraktár. Arra gondolt, életében
először megpróbál igazat mondani, és méltósággal távozni az elnöki pozíciójából. Mire
ezt kigondolta, ellenfele már Szent István és Harry Potter titkos rokoni kapcsolatait
feszegette.
Az öreg teknős erőt vett magán, és elkezdte zárómondatát:
– Én egy demokratikusan megválasztott elnök vagyok, a vagyonomat pedig
becsületesen és tisztességesen szereztem. –mondta nagy büszkeséggel.
Szegény pára. Egyszer próbált igazat mondani, akkor sem sikerült. Eme szavak hallatán az
egész gyűlés egyszerre nevetett fel, mivel ekkora böszmeséget még soha nem hallottak.
Persze olyan böszmeséget még ország nem csinált, mint amilyet ők csináltak akkor már
századik éve.
Az elnök úr maradt a pozíciójában, azóta is gyakorolja az igazmondást.
Persze úgy elég nehéz, ha az ember neve Gy-vel kezdődik és Ferenccel végződik.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Senki nem tudta a keresztnevét (ami egyébként Jakab volt), ezért az emberek csak „Ivós Vargának” hívták.

Furcsa jelenség volt ő a faluban.

Szegregátumban élt, a romák között, bár ő maga nem volt az. Ahogy az itt szokás volt, az apuka lelépett még a születése előtt, az anyja egyedül nevelte őt, és tíz évvel idősebb, nem teljesen beszámítható bátyját, aki bár csupán féltestvére volt, akkorákat ütött rá mintha kettő lett volna belőle. Ez a kedves bátyus, akinek a neve Bálint volt (bár az anyjuk valamiért mindig Csabikának hívta), megrögzötten hitt abban az undorító szarkupacban, amit mi csak kommunizmusnak hívunk. Elmebeteg rajongása odáig fajult, hogy huszonhét évesen úgy szúrta le az újonnan választott miniszterelnököt, hogy elfogása napjáig azon gondolkozott, hogy fog az ÁVH-nak vallani a levágott disznóról. A börtönben persze nem sokáig élvezhette a kőkemény diktatúrát. Az MKDP szimpatizáns rabok rövid időn belül megbosszulták Kovács bácsit, így Bálint (vagy Csabika, kinek hogy tetszik) csupán három napig tapasztalhatta a börtönéletet. Bizonyára nagy haverok Sztálinnal a pokolban.

Ekkoriban a tizenhét éves Jakabka is meglépett otthonról. Kiszökött a szögesdrótos kerítésen és önjelölt hajléktalan lett. Az ezt követő negyvenkilenc évben volt ő napszámos, szakmunkás , takarító, kukás, autószerelő-segéd. Bár sok szakmát kipróbált, egyvalami mindig ott volt az életében: az ital. Annyira jóbarátja volt az alkohol, hogy a helyi legendák szerint amikor kiszökött a kerítésen, az otthonról lopott ezer forintját is pálinkára költötte. Akkoriban még nem tudta hogy a kékszesz mennyivel gazdaságosabb. És ütősebb is.

Aztán (igazából nem rögtön aztán, inkább ötvenkilenc évvel később) az öreg kilépett az ajtón. Elindult a szokásos útjára... a kocsmába... aztán a boltba. Most kérdezhetné a tudatlan, hogy minek megy a kocsma után még a boltba is? A válasz roppant egyszerű: amit helyben fogyaszt azt a kocsmában veszi, ami elvitelre kell, arra ott a sarki kisbolt.

Ő még az ivást is idáig bonyolította.

De ez most ünnep volt. Nagy-nagy, hatalmas ünnep. Az öreg Varga ekkor kapta meg első nyugdíját, azt a nettó 50000 forintot, amely a magyar kormány szerint kijárt neki. Szerencséjére az ötvenezerből csak négyezer kellett pocsékba menjen, nagy sajnálatára néha ennie is kellett valamit, persze nem sokat. A többi ment az italra. Ekkorra persze már megtanulta, hogy lehet olcsón berúgni. Általános esetben három üveg kékszesz volt a napi adag, azonban ekkor, az ünnepre való tekintettel, előbb bement a kocsmába, hogy ennél minőségibb, párszáz forinttal drágább italokkal kényeztesse magát. A pultos lány nagy izgatottsággal rohant kiszolgálni őt a pultnál. Aznap volt az első munkanapja, és ő volt az első vásárlója.

Az öreg a szokásos lajhártempójával somfordált oda a pulthoz, és ledobott egy ötezrest:

- Nyolc feles lesz.- mondta ártatlan tekintetével.

- Barack vagy szilva?- kérdezte a lány.

- Szilva, azt jobban érzem.- válaszolt az öreg.

Annyira izgatott volt az öreg a rendhagyó rendelés leadása végett, hogy ott helyben megvárta mind a nyolc pohártöltést. Ez alkalommal helyben fogyasztott. Büszke volt rá, hogy most nem az olcsó fertőtlenítőt issza, hanem igazi pálinkát, ami gyümölcsből készült. Országos bajnok volt töményezésben, minden kőműves elbújhatott mellette. Előtört belőle az ünnepi hangulat, és egyből lehúzta mind a nyolc pohár pálinkát. A legtöbb ember esetében már a harmadik pohár is csak búvárpia lenne, ő azonban úgy nyelte sorban az adagokat, mint kacsa a nokedlit. A pultos lány akkor sem láthatott volna hasonlót, ha húsz évvel korábban kezdte volna karrierjét.

Varga elégedetten nézett az elképedt arcra, mert eddig senki nem nézett rá így. De még úgy sem.

Annyira ízlett neki a pálinka, hogy úgy gondolta, kér még egy ekkora adagot, hát az az ötezer még belefér. De most megkóstolta a barackot is.

Miközben a pultos (még mindig sokkolva) kitöltötte a barackot a gyönyörű, magyar zászlós pálinkáspoharakba, az öreg azt kérdezte tőle:

- Nem zavarja a szagom? Vallja meg őszintén, tudom jól, kissé büdös vagyok.

- Szó sincs róla.- mondta a pultos, miközben igyekezett nem kiönteni a drága házi pálinkát.

- Mert volt már néhány hülye esetem.

- Nagyon is normális a szaga.

Dehogy volt, te jóisten, dehogy volt. Hetente egyszer fürdött a helyi patakban, de most még az is elmaradt, hogy időben érjen a kocsmába.

- Ne áltasson, a fehérnépek rendre kiadták az utamat. Meg is mondták, kimondottan a szagom miatt. Nem mintha olyan nagyon izgattak volna. Aztán odahelyezték nekem az ikreket.

Próbálkozott valami értelmesett mondani a lány, de a döglött oroszlán is hamarabb fogott volna zebrát.

- Az iker sok szempontból jó.

Hát ennyire futotta.

- Ahogy mondja. Az iker finom. Mi hárman sok örömöt szereztünk egymásnak, mint egy boldog kis család éltünk odafönn, mind a mai napig. De most vége.

Ezeket a kijelentéseket úgy érzem, szerzőként köteles vagyok pontosan értelmezni Önöknek. Vélhetően a kedves Varga úr összetévesztette az ikreket az ikrával. Ha ezt tudjuk, akkor már nem olyan nehéz azt is kitalálni, hogy Varga úr valóban evett életében ikrát. Egyszer egy építkezésen ezt kapott ebédre, mivel az épülő ház tulajdonosa több horgásztavat is a magáénak tudhatott.

Rátérve a boldog kis családra és az odafönnre, ezt betudhatjuk a több évtizedes alkoholfogyasztás agyra gyakorolt hatásának.

• Fő az egészség.- ezzel a kijelentéssel elfogyasztotta a barackos italokat is, melyeket hatalmas, alkoholtól bűzlő böfögés követett, egyenesen a kiszolgáló arcába, akinek nagy eséllyel az volt első és utolsó munkanapja a történtek után.

A pirosas arcú, ősz hajú öregember az előzőhöz hasonló elégedettséggel fordult ki az ajtón, erősen megszorítva az ajtó kilincsét, mert hát azért a tizenhat feles az mégiscsak tizenhat feles. A boltba már el sem ment a többiért, úgy gondolta, ma eleget ivott.

Hazaérve szerény kis kuckójába (ami nem is az övé volt, hanem az államé) a szokásos módon ült le a faszékre, hogy elgondolkozzon azon, mi lenne, ha lenne a közelben egy földje, amit teletenne barack és szilvafákkal, hogy aztán kedvére vedelhesse a jó pálinkákat.

Hirtelen elkezdte szúrni valami belülről. Azt hitte, a pálinka marja belülről ilyen erősen. Csodálkozott is, a kocsmában azért nem tűnt olyan erősnek.

Lefeküdt az ágyra, hátha jobb lesz.

Nem lett.

Ilyen kínzó fájdalmat még életében nem érzett. Érezte ő már évek óta, hogy valami nincs teljesen rendben odabenn, de még soha nem volt ilyen szörnyű. Nem tudta mi okozza.

Bizony a pia volt az.

Félreértés ne essék, nem arra a tizenhat felesre gondolok, amit aznap elfogyasztott. A majdnem ötven éves ivás bizony tönkretette Varga úr máját. Olyannyira, hogy ez a pár ártatlan pohárka volt a végzete.

Varga Jakab hatvanhat éves korában vesztette életét májelégtelenség következtében.

Élhetett volna még.

De minek?

Aznap hatalmas partit tartottak a pártirodában. Kollár úr és Törő kisasszony alaposan bevásároltak alkoholos nedűből. Az egész párt ivott, mint a gödény. Csupán egyetlen, egyébként lényeges ember hiányzott a társaságból: maga az elnök, Kovács úr.

De hisz miért ne lenne itt? Hát most nyerték meg a választásokat. Az egy évig tartó kampány végül meghozta gyümölcsét, meggyőzték a népet, hogy ők a legalkalmasabbak a kormányzásra. Ez nagy szó, mert az MKDP bár már nyolc éve is a legerősebb ellenzéki pártnak számított, ezidáig mégsem sikerült a trónra kerülniük.

Egy órán keresztül senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy Kovács Varsány (mostmár) miniszterelnök úr nem érkezett meg a megbeszélt időpontban a pártirodába. Utoljára a parlament közelében találkoztak vele néhányan. A többiek önfeledten szórakoztak hangos retro zenére, egymást elvtársnak szólították, ezzel kigúnyolva az előző kormánypárt elég szélsőbaloldali gondolkodásmódját. A nagy hangzavar közepette valaki (egészen pontosan Noémi, a műlábas, asperger-szindrómás takarítónő) hirtelen kinyitotta az ajtót, majdnem eltörve azt. Lihegett, a hír tragikumától vörös arcáról látni lehetett, hogy valami nagyon rossz dolgot fog közölni az új elittel:

–Kovács bácsit meggyilkolták!

            Ha írásba lehetne foglalni a jelenlévők arckifejezéseit, az összes afrikai hímoroszlán életére esküszöm, megtenném.

            A párt összes női tagja úgy esett össze, mintha marionett bábok lettek volna. Többen be is törték a fejüket. A férfiak most először életükben olyat tettek, amit valószínűleg azelőtt sosem: közösen, egymást megfogva, keserves sírásba kezdtek. Így még emberek nem sírtak mint ők. Ordításba, káromkodásba, zsebkendőgyárak egy napi termelését felemésztő bőgésbe torkollott a győzedelmi parti. Miután a férfiak kisírták az összes szemüket, és a nők is feltápászkodtak a földről, a legokosabb mindnyájuk közül, Fleischer úr, határozottan, úriasan, az előzményeket szőnyeg alá söpörve annyit kérdezett Noémitől:

            –Hogy mi van?

            Itt Noémit elkapta szokásos esti epilepsziás rohama, csak éppenséggel nem csukta be maga mögött az ajtót, így sajnos kiesett azon, és még a lépcsőn is leesett. Ennek azonban nem tulajdonítottak túl sok jelentőséget, mondván, majd csak összekaparja magát, erős asszony ő.

            Egy darabig még nézték egymást, aztán eszükbe jutott, hogy el kéne menni a helyszínre. Mivel mindannyian ittak már, nem vezethettek, hacsak nem akarták, hogy kormányzói karrierüket egy elkobzott jogosítvánnyal kezdjék.

            Gyalog mentek. Tizenhét félrészeg politikus ment végig a sétálóutcán, alkoholszagot és cigarettafüstöt hagyva maguk után. Kovács urat egy nevenincs hídon autózva érte méltatlan és keserves halála. Oda próbálkoztak elérkezni. Mire odaértek, egy náluk valamivel intelligensebb faj (ún. járókelő) már kihívta a rendőröket, akik, az áldozat pozíciója révén, körülbelül huszadmagukkal érkeztek ki, sőt, még tűzoltót is hoztak, hátha tűzre kapott a hulla a hideg levegőtől.

            Amikor a Magyar Keresztény Demokrata Párt tagjai sikeresen kitántorogtak a néhai miniszterelnök utolsó autózásának végállomásához, a rendőrök, meglátva, hogy kikkel állnak szembe félreértelmezhetetlen módon a homlokukra csaptak, és beletörődően konstatálták: itt most be kell nyalni. Tövig.

            Előszőr Kollár úr szólalt meg:

• Jó estét uraim! Ha szabad kérdeznem, mi történt, hogy történt, és miért történt?
• Jó estét kívánunk! Nem tudjuk! – mondták a fakabátok, jelen pillanatban nem foglalkozva állításaik súlyával.
• De mégis, na. Valamit csak láttak, csináltak, hallottak. – válaszolt vissza Kollár úr, a szesztől már egy kicsit derültebb állapotban.

Itt a rendőrök is elvesztették az eszüket. Ijedten visszarohantak autóikba, és elhajtottak. Azóta körülbelül a francia határnál lehetnek.

      A párt egyetlen tagja, akinek nem volt szemüvege, hirtelen észrevett valamit a folyóban. Halnak túl nagy, döglött tehénnek meg túl kicsi volt. Akármi is volt az, elakadt egy kőben, így nem vitte el a víz onnan. Csimpánzokra emlékeztető hanghatásokkal próbálta konstatálni, hogy igényt tart a különös teremtmény megtekintésére való megegyezésben. A többiek is úgy vélték: ezt a cselekedetet bizony szükséges volna végrehajtani. A legerősebb, legnagyobb párttag, Borsos úr már leugrott volna a hídról, hogy a lehető leghamarabb nézhesse meg azt, amit mind látni akartak, azonban nagy nehezen sikerült lebeszéljék róla. Lebandukoltak a hídon és a folyópartra mentek. Amikor egyre közelebb értek, észrevették hogy az eddig egy zsák krumplinak kinéző valami egy ember volt, mi több, öltöny volt rajta.

      Meglett. Megtalálták az új magyar miniszterelnököt, akit azóta egy hidegvérű antidemokrata vizihullává avanzsált. Kovács úr természete még ebben a méltatlan pillanatban is előkelő volt, zselézett haját a folyó folyása sem ronthatta el, és a méregdrága, vízálló telefonja ott csörgött a farzsebében húsz perce.

      Elkezdődhetett a szokásos procedúra: a holttestet felboncolták, kiderítették a halál pontos okát: hatvankét késszúrás. Hatvanegy a szívbe, egy a májba. A demokraták biztosra menve jó pénzért felbérelték az osztrák rendőrség magyar nyelven beszélő tagjait, akik három napon belül előállították az elkövetőt: egy erősen kommunista, kancsal szemű, Miskolcról származó férfi követte el ezt a (részéről teljesen jogosnak gondolt) gyilkosságot.

      Az eset hírét járta az egész országban, a parlament pedig hivatalos közleményben jelentett be egy második szavazást, melyen az MKDP önszántából nem indult újra.

Ezért kár volt elcsalni az egészet.

      A napokban egy másik halottat is talált az osztrák rendőrség: az MKDP székháztól 100 méterre egy harminc év körüli nő feküdt a földön, tőle három méterre egy műláb volt. Valószínűleg betörte a fejét.