Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Senki nem tudta a keresztnevét (ami egyébként Jakab volt), ezért az emberek csak „Ivós Vargának” hívták.

Furcsa jelenség volt ő a faluban.

Szegregátumban élt, a romák között, bár ő maga nem volt az. Ahogy az itt szokás volt, az apuka lelépett még a születése előtt, az anyja egyedül nevelte őt, és tíz évvel idősebb, nem teljesen beszámítható bátyját, aki bár csupán féltestvére volt, akkorákat ütött rá mintha kettő lett volna belőle. Ez a kedves bátyus, akinek a neve Bálint volt (bár az anyjuk valamiért mindig Csabikának hívta), megrögzötten hitt abban az undorító szarkupacban, amit mi csak kommunizmusnak hívunk. Elmebeteg rajongása odáig fajult, hogy huszonhét évesen úgy szúrta le az újonnan választott miniszterelnököt, hogy elfogása napjáig azon gondolkozott, hogy fog az ÁVH-nak vallani a levágott disznóról. A börtönben persze nem sokáig élvezhette a kőkemény diktatúrát. Az MKDP szimpatizáns rabok rövid időn belül megbosszulták Kovács bácsit, így Bálint (vagy Csabika, kinek hogy tetszik) csupán három napig tapasztalhatta a börtönéletet. Bizonyára nagy haverok Sztálinnal a pokolban.

Ekkoriban a tizenhét éves Jakabka is meglépett otthonról. Kiszökött a szögesdrótos kerítésen és önjelölt hajléktalan lett. Az ezt követő negyvenkilenc évben volt ő napszámos, szakmunkás , takarító, kukás, autószerelő-segéd. Bár sok szakmát kipróbált, egyvalami mindig ott volt az életében: az ital. Annyira jóbarátja volt az alkohol, hogy a helyi legendák szerint amikor kiszökött a kerítésen, az otthonról lopott ezer forintját is pálinkára költötte. Akkoriban még nem tudta hogy a kékszesz mennyivel gazdaságosabb. És ütősebb is.

Aztán (igazából nem rögtön aztán, inkább ötvenkilenc évvel később) az öreg kilépett az ajtón. Elindult a szokásos útjára... a kocsmába... aztán a boltba. Most kérdezhetné a tudatlan, hogy minek megy a kocsma után még a boltba is? A válasz roppant egyszerű: amit helyben fogyaszt azt a kocsmában veszi, ami elvitelre kell, arra ott a sarki kisbolt.

Ő még az ivást is idáig bonyolította.

De ez most ünnep volt. Nagy-nagy, hatalmas ünnep. Az öreg Varga ekkor kapta meg első nyugdíját, azt a nettó 50000 forintot, amely a magyar kormány szerint kijárt neki. Szerencséjére az ötvenezerből csak négyezer kellett pocsékba menjen, nagy sajnálatára néha ennie is kellett valamit, persze nem sokat. A többi ment az italra. Ekkorra persze már megtanulta, hogy lehet olcsón berúgni. Általános esetben három üveg kékszesz volt a napi adag, azonban ekkor, az ünnepre való tekintettel, előbb bement a kocsmába, hogy ennél minőségibb, párszáz forinttal drágább italokkal kényeztesse magát. A pultos lány nagy izgatottsággal rohant kiszolgálni őt a pultnál. Aznap volt az első munkanapja, és ő volt az első vásárlója.

Az öreg a szokásos lajhártempójával somfordált oda a pulthoz, és ledobott egy ötezrest:

- Nyolc feles lesz.- mondta ártatlan tekintetével.

- Barack vagy szilva?- kérdezte a lány.

- Szilva, azt jobban érzem.- válaszolt az öreg.

Annyira izgatott volt az öreg a rendhagyó rendelés leadása végett, hogy ott helyben megvárta mind a nyolc pohártöltést. Ez alkalommal helyben fogyasztott. Büszke volt rá, hogy most nem az olcsó fertőtlenítőt issza, hanem igazi pálinkát, ami gyümölcsből készült. Országos bajnok volt töményezésben, minden kőműves elbújhatott mellette. Előtört belőle az ünnepi hangulat, és egyből lehúzta mind a nyolc pohár pálinkát. A legtöbb ember esetében már a harmadik pohár is csak búvárpia lenne, ő azonban úgy nyelte sorban az adagokat, mint kacsa a nokedlit. A pultos lány akkor sem láthatott volna hasonlót, ha húsz évvel korábban kezdte volna karrierjét.

Varga elégedetten nézett az elképedt arcra, mert eddig senki nem nézett rá így. De még úgy sem.

Annyira ízlett neki a pálinka, hogy úgy gondolta, kér még egy ekkora adagot, hát az az ötezer még belefér. De most megkóstolta a barackot is.

Miközben a pultos (még mindig sokkolva) kitöltötte a barackot a gyönyörű, magyar zászlós pálinkáspoharakba, az öreg azt kérdezte tőle:

- Nem zavarja a szagom? Vallja meg őszintén, tudom jól, kissé büdös vagyok.

- Szó sincs róla.- mondta a pultos, miközben igyekezett nem kiönteni a drága házi pálinkát.

- Mert volt már néhány hülye esetem.

- Nagyon is normális a szaga.

Dehogy volt, te jóisten, dehogy volt. Hetente egyszer fürdött a helyi patakban, de most még az is elmaradt, hogy időben érjen a kocsmába.

- Ne áltasson, a fehérnépek rendre kiadták az utamat. Meg is mondták, kimondottan a szagom miatt. Nem mintha olyan nagyon izgattak volna. Aztán odahelyezték nekem az ikreket.

Próbálkozott valami értelmesett mondani a lány, de a döglött oroszlán is hamarabb fogott volna zebrát.

- Az iker sok szempontból jó.

Hát ennyire futotta.

- Ahogy mondja. Az iker finom. Mi hárman sok örömöt szereztünk egymásnak, mint egy boldog kis család éltünk odafönn, mind a mai napig. De most vége.

Ezeket a kijelentéseket úgy érzem, szerzőként köteles vagyok pontosan értelmezni Önöknek. Vélhetően a kedves Varga úr összetévesztette az ikreket az ikrával. Ha ezt tudjuk, akkor már nem olyan nehéz azt is kitalálni, hogy Varga úr valóban evett életében ikrát. Egyszer egy építkezésen ezt kapott ebédre, mivel az épülő ház tulajdonosa több horgásztavat is a magáénak tudhatott.

Rátérve a boldog kis családra és az odafönnre, ezt betudhatjuk a több évtizedes alkoholfogyasztás agyra gyakorolt hatásának.

• Fő az egészség.- ezzel a kijelentéssel elfogyasztotta a barackos italokat is, melyeket hatalmas, alkoholtól bűzlő böfögés követett, egyenesen a kiszolgáló arcába, akinek nagy eséllyel az volt első és utolsó munkanapja a történtek után.

A pirosas arcú, ősz hajú öregember az előzőhöz hasonló elégedettséggel fordult ki az ajtón, erősen megszorítva az ajtó kilincsét, mert hát azért a tizenhat feles az mégiscsak tizenhat feles. A boltba már el sem ment a többiért, úgy gondolta, ma eleget ivott.

Hazaérve szerény kis kuckójába (ami nem is az övé volt, hanem az államé) a szokásos módon ült le a faszékre, hogy elgondolkozzon azon, mi lenne, ha lenne a közelben egy földje, amit teletenne barack és szilvafákkal, hogy aztán kedvére vedelhesse a jó pálinkákat.

Hirtelen elkezdte szúrni valami belülről. Azt hitte, a pálinka marja belülről ilyen erősen. Csodálkozott is, a kocsmában azért nem tűnt olyan erősnek.

Lefeküdt az ágyra, hátha jobb lesz.

Nem lett.

Ilyen kínzó fájdalmat még életében nem érzett. Érezte ő már évek óta, hogy valami nincs teljesen rendben odabenn, de még soha nem volt ilyen szörnyű. Nem tudta mi okozza.

Bizony a pia volt az.

Félreértés ne essék, nem arra a tizenhat felesre gondolok, amit aznap elfogyasztott. A majdnem ötven éves ivás bizony tönkretette Varga úr máját. Olyannyira, hogy ez a pár ártatlan pohárka volt a végzete.

Varga Jakab hatvanhat éves korában vesztette életét májelégtelenség következtében.

Élhetett volna még.

De minek?