Aznap hatalmas partit tartottak a pártirodában. Kollár úr és Törő kisasszony alaposan bevásároltak alkoholos nedűből. Az egész párt ivott, mint a gödény. Csupán egyetlen, egyébként lényeges ember hiányzott a társaságból: maga az elnök, Kovács úr.

De hisz miért ne lenne itt? Hát most nyerték meg a választásokat. Az egy évig tartó kampány végül meghozta gyümölcsét, meggyőzték a népet, hogy ők a legalkalmasabbak a kormányzásra. Ez nagy szó, mert az MKDP bár már nyolc éve is a legerősebb ellenzéki pártnak számított, ezidáig mégsem sikerült a trónra kerülniük.

Egy órán keresztül senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy Kovács Varsány (mostmár) miniszterelnök úr nem érkezett meg a megbeszélt időpontban a pártirodába. Utoljára a parlament közelében találkoztak vele néhányan. A többiek önfeledten szórakoztak hangos retro zenére, egymást elvtársnak szólították, ezzel kigúnyolva az előző kormánypárt elég szélsőbaloldali gondolkodásmódját. A nagy hangzavar közepette valaki (egészen pontosan Noémi, a műlábas, asperger-szindrómás takarítónő) hirtelen kinyitotta az ajtót, majdnem eltörve azt. Lihegett, a hír tragikumától vörös arcáról látni lehetett, hogy valami nagyon rossz dolgot fog közölni az új elittel:

–Kovács bácsit meggyilkolták!

            Ha írásba lehetne foglalni a jelenlévők arckifejezéseit, az összes afrikai hímoroszlán életére esküszöm, megtenném.

            A párt összes női tagja úgy esett össze, mintha marionett bábok lettek volna. Többen be is törték a fejüket. A férfiak most először életükben olyat tettek, amit valószínűleg azelőtt sosem: közösen, egymást megfogva, keserves sírásba kezdtek. Így még emberek nem sírtak mint ők. Ordításba, káromkodásba, zsebkendőgyárak egy napi termelését felemésztő bőgésbe torkollott a győzedelmi parti. Miután a férfiak kisírták az összes szemüket, és a nők is feltápászkodtak a földről, a legokosabb mindnyájuk közül, Fleischer úr, határozottan, úriasan, az előzményeket szőnyeg alá söpörve annyit kérdezett Noémitől:

            –Hogy mi van?

            Itt Noémit elkapta szokásos esti epilepsziás rohama, csak éppenséggel nem csukta be maga mögött az ajtót, így sajnos kiesett azon, és még a lépcsőn is leesett. Ennek azonban nem tulajdonítottak túl sok jelentőséget, mondván, majd csak összekaparja magát, erős asszony ő.

            Egy darabig még nézték egymást, aztán eszükbe jutott, hogy el kéne menni a helyszínre. Mivel mindannyian ittak már, nem vezethettek, hacsak nem akarták, hogy kormányzói karrierüket egy elkobzott jogosítvánnyal kezdjék.

            Gyalog mentek. Tizenhét félrészeg politikus ment végig a sétálóutcán, alkoholszagot és cigarettafüstöt hagyva maguk után. Kovács urat egy nevenincs hídon autózva érte méltatlan és keserves halála. Oda próbálkoztak elérkezni. Mire odaértek, egy náluk valamivel intelligensebb faj (ún. járókelő) már kihívta a rendőröket, akik, az áldozat pozíciója révén, körülbelül huszadmagukkal érkeztek ki, sőt, még tűzoltót is hoztak, hátha tűzre kapott a hulla a hideg levegőtől.

            Amikor a Magyar Keresztény Demokrata Párt tagjai sikeresen kitántorogtak a néhai miniszterelnök utolsó autózásának végállomásához, a rendőrök, meglátva, hogy kikkel állnak szembe félreértelmezhetetlen módon a homlokukra csaptak, és beletörődően konstatálták: itt most be kell nyalni. Tövig.

            Előszőr Kollár úr szólalt meg:

• Jó estét uraim! Ha szabad kérdeznem, mi történt, hogy történt, és miért történt?
• Jó estét kívánunk! Nem tudjuk! – mondták a fakabátok, jelen pillanatban nem foglalkozva állításaik súlyával.
• De mégis, na. Valamit csak láttak, csináltak, hallottak. – válaszolt vissza Kollár úr, a szesztől már egy kicsit derültebb állapotban.

Itt a rendőrök is elvesztették az eszüket. Ijedten visszarohantak autóikba, és elhajtottak. Azóta körülbelül a francia határnál lehetnek.

      A párt egyetlen tagja, akinek nem volt szemüvege, hirtelen észrevett valamit a folyóban. Halnak túl nagy, döglött tehénnek meg túl kicsi volt. Akármi is volt az, elakadt egy kőben, így nem vitte el a víz onnan. Csimpánzokra emlékeztető hanghatásokkal próbálta konstatálni, hogy igényt tart a különös teremtmény megtekintésére való megegyezésben. A többiek is úgy vélték: ezt a cselekedetet bizony szükséges volna végrehajtani. A legerősebb, legnagyobb párttag, Borsos úr már leugrott volna a hídról, hogy a lehető leghamarabb nézhesse meg azt, amit mind látni akartak, azonban nagy nehezen sikerült lebeszéljék róla. Lebandukoltak a hídon és a folyópartra mentek. Amikor egyre közelebb értek, észrevették hogy az eddig egy zsák krumplinak kinéző valami egy ember volt, mi több, öltöny volt rajta.

      Meglett. Megtalálták az új magyar miniszterelnököt, akit azóta egy hidegvérű antidemokrata vizihullává avanzsált. Kovács úr természete még ebben a méltatlan pillanatban is előkelő volt, zselézett haját a folyó folyása sem ronthatta el, és a méregdrága, vízálló telefonja ott csörgött a farzsebében húsz perce.

      Elkezdődhetett a szokásos procedúra: a holttestet felboncolták, kiderítették a halál pontos okát: hatvankét késszúrás. Hatvanegy a szívbe, egy a májba. A demokraták biztosra menve jó pénzért felbérelték az osztrák rendőrség magyar nyelven beszélő tagjait, akik három napon belül előállították az elkövetőt: egy erősen kommunista, kancsal szemű, Miskolcról származó férfi követte el ezt a (részéről teljesen jogosnak gondolt) gyilkosságot.

      Az eset hírét járta az egész országban, a parlament pedig hivatalos közleményben jelentett be egy második szavazást, melyen az MKDP önszántából nem indult újra.

Ezért kár volt elcsalni az egészet.

      A napokban egy másik halottat is talált az osztrák rendőrség: az MKDP székháztól 100 méterre egy harminc év körüli nő feküdt a földön, tőle három méterre egy műláb volt. Valószínűleg betörte a fejét.